A gyilkos méhek titka (Méhészet, 2016.05. cikk):
Az afrikai méh (népszerű nevén gyilkos méh) amerikai térhódításai és rémuralma csak a mongolok eurázsiai és a spanyol Cortés dél-amerikai hadjárataihoz hasonlítható, de míg ezek a távoli történelem ködébe vesznek, az előbbi fél évszázada kezdődött és még most is tart.
Mily intő példa ez a mindent manipulálni akaró ember számára, pedig fél évszázada még szó sem volt génmanipulációról, csak spontán hibridizációról, mégis micsoda következményekkel. Pár tucat afrikai méhet, amely még mindíg Apis mellifera, az afrikai dzsungelből átvittek a brazil trópusokra, ahol egy részük szerencsétlenül kiszabadult. A következményeket senki sem tudta megjósolni, még a legvadabb rémálmában sem. Az afrikai méhek évi több száz kilóméteres sebességgel terjesztették birodalmukat és mára minden óvintézkedés és próbálkozás ellenére az USA déli államaiba értek. A meghódított területeken az európai méheknek nincs semmi esélyük. A probléma az, hogy az európai stílusú és módszerekkel dolgozó méhészkedésnek sem.
Riadalmat keltenek:
A terrorhadjárat azonban nem csak a konkurenciára terjed ki, az afrikai méhek rengeteg háziállatot öltek meg a legkisebbektől a legnagyobbakig, sőt embereket is. Innen van a gyilkos méh (killer bee) titulus. A legnagyobb probléma az általános riadalom, amit keltenek. Nemcsak, hogy méhészek hagynak fel a méhészkedéssel, de lakott területen nem lehetnek kaptárak, sőt még azok közelében sem (csak gondoljunk bele, hány kaptár van otthon a házikertekben!). Vándorláskor (ami egymaga kihívás) nem lehet utak közelébe parkolni, sehová, ahol emberek járnak, földeken dolgoznak, vagy állatok legelnek. Sosem lehet megjósolni, mi ingerli őket támadásra. Idős méhész beszélgető partnerem, Mr. Joseph Maloney a panamai San Franciscoban mondja, hogy a 80-as években amikor az afrikai méhek megérkeztek Panamába, ott virágzó méhészkedés folyt. Három éven belül a méhészet országos szinten 20%-ra esett vissza.
Százával támadnak:
Természetesen tudtak a gyilkos méhek közeledéséről, de alábecsülték a probléma nagyságát. A folyamatos újraanyásításban látták a megoldást. A probléma azonban sokkal összetettebb. Először is az afrikai méhet morfológiailag nem lehet megkülönböztetni az európai méhtől, bár valamelyest kisebb méretűek. A gyanútlan méhész csak akkor jön rá, hogy valami nincs rendben, amikor kinyitja a kaptárat és a szórványos, egy-egy szúrás mindegyikére tucatnál is többet kap. A méhek azonnal kitódulnak a kaptárból, és a méhész körül örvénylenek, mint egy kisebb raj. Ha megérzik az első fullánk feromonjának szagát, százával is támadhatnak. Nem elég csak odébb lépni, mert száz méterekre is követhetik az embert. Ha bemegy a méhes-házba, szerszámkamrába, ha van ilyen a közelben, egy óráig is ott várnak a bejáratnál. Csak gumicsizmával, bőrkesztyűvel kiegészített, teljes, többrétegű beöltözés nyújt védelmet. A vérőruházaton a legkisebb rést is megtalálják, mert agresszívan keresik a hozzáférhető helyeket. Meleg égövi országban pedig ez meglehetősen kényelmetlen viselet. Ráadásul vastag kesztyűben az ember könnyen összenyom újabb méheket, ami hatványozottan ront a helyzeten. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy hány dolog van, amit csupasz ujjakkal szeretünk csinálni, a finom manipulálás végett.
Anyát cserélnek:
Panamai vendéglátóm azt mondja, hogy ő három évig próbálkozott újraanyásítással az USA-ból beszerzett méhanyákkal, de az afrikai állomány max 1-2 hónapon belül lecserélte az európai anyát afrikaira. Sokszor ettől rövidebb idő alatt is megtörténik ez. A rajzó afrikai méhek képesek elfoglalni a lakott kaptárat is, megölik az ottani anyát és sajátjukat telepítik a helyére. Csak hetek kérdése és a kaptár afrikaivá válik. Az afrikai méhek sok herét nevelnek (csakúgy mint a vadon élő európai méhek), s a párzó európai anyák is nagy valószínűséggel ezekkel, vagy ezekkel is megtermékenyülnek, így az európai kaptár „magától” is afrikanizálódik. Ez a folyamat elvben megfordítható anyacserével, ha nem cserélnék vissza afrikaira. Ezért a panamai méhészek nagy része felhagyott a méhészkedéssel, vagy mert megunta a folytonos szurkálást, vagy egyszerűen nem volt hová helyezni a kaptárakat, mások veszélyeztetése nélkül. A méhcsaládok kezelésére vonatkozó kérdéseimre Mr. Maloney elmondta, hogy az afrikai méhek nagyon gyakran rajzanak, egy évben többször is. Panamában legkésőbb decemberben meg kell osztani a családokat, mert a főhordás januárban kezdődik és április végéig tart. Érdekesség, hogy rajzás közben az afrikai méhek is szelídebbek (akkor még nincs mit védeniük). Egyébként jól termelnek, sokszor jobban mint a szelíd európaiak, a nedves trópusokon feltétlen termelékenyebbek. A méz elvétele persze csak nehéz védőfelszerelésben lehetséges, feltétlenül messze a kaptáraktól.
Elhagyják a kaptárakat:
A másik lényeges különbség, ha nektárszűke van, az afrikai egyszerűen felkerekedik és otthagyja a kaptárat, ami az európai méhvel alig fordul elő (éhraj formájában lehetséges). Ilyenkor sokkal messzebb vándorolnak (akár több mint 100km-re is), mint normál rajzáskor. Meglepetésemre naivnak vélt kérdésemre azt a választ kaptam, hogy Panamában is kell etetni a méheket az esős időszakban, ami június-augusztusban van. Ilyenkor kevesebb a virág és a méhek a kaptárba szorulnak. Az előbb említett kaptárelhagyás miatt is kell etetni, hogy fiasítás legyen, mert a költözési láz átragad a többi kaptárra is. A fentiek miatt a kaptárakat nem lehet szorosan egymás mellé rakni. Max kettőt, s utána egy bokornak vagy valami elválasztónak kell következnie. Ez gyakran gond a telepítéskor, mert nincs elég hely, meg rontja a munka hatékonyságát is. Muszáj így telepíteni, magyarázza a vendéglátóm, mert amikor kinyitja az ember a kaptárat, már az ötödik-hatodaik is teljes riadót fúj. Egyébként sok és sűrű füstöt kell használni, s az ottani füstölők mérete is nagyobb a szokásosnál. A szubtrópusokon sok a hangya, gazdag a rovarvilág. Kérdésemet Mr. Maloney egy kézlegyintéssel elintézi, hogy az afrikai méhek a többi ellenséggel is agresszívek, a hangyákat sőt az atkákat is eltávolítják. A kis kaptárbogárnak esélye sincs, rendkívül ellenállóak a betegségekkel szemben, elvannak minden kezelés nélkül akármeddig. Az európai háziméh visszaszorulása nincs hatással a beporzásra. Panamában sok természetes beporzó van, meg talán nincs is sokkal kevesebb méh a gyakran rajzó afrikai méhek miatt, melyek többnyire vadon folytatják az életüket. A nagybani méhészetek többnyire citrusültetvényekre vándorolnak, mely a fő fajtaméz errefelé. Nagyon keresett, jó áron lehet exportálni egyedi aromája miatt. Egyébként a változatos flóra miatt többnyire vegyes virágmézek vannak, de rendkívül változatos összetételben. A pozitív dolgokat hallgatva elgondolkodom, hogy ha a gyilkos méh is apis mellifera, akkor miért ennyire más és főleg ennyire agresszív, hogy hatvan év folyamatos visszakereszteződése sem volt elég, hogy egy fikarcnyit is visszaszelídüljön? A választ az evolúcióban kell keresni. Az európai háziméhet az ember a kezdetektől fogva tenyésztésbe akarta fogni, ezért mindig a szelíd családokat tartotta meg és az agresszíveket fojtotta le a méz elvételéhez. Afrikában viszont a méhészkedés az idők kezdete óta a méhek egyszerű kirablásából állt. Ezért mindig a szelíd családok estek először áldozatul, s az agresszívak maradtak meg. Ez a sok ezer éves szelekciós nyomás oly mélyen berögződött a génekbe, hogy a félévszázados kiszelektálás annyi, mint csepp a tengerben, vagyis nem tudta visszafordítani.
Egy nappal előbb kelnek:
A másik „szelídítési” nehézséget az okozza, hogy az afrikai méh egy nappal előbb kikel a bábból. Ez azt jelenti, hogy anyaneveléskor, ha egyetlen pete is afrikai megtermékenyítést kapott, előbb kikelvén megöli a szelídebb (és később kelő) féltestvéreket, biztosítva ezzel az agresszív genetikai vonal dominanciáját. Jogos a kérdés, hogy vajon van-e ennek köze a betegségekkel és parazitákkal való ellenálló képességhez? Jó hír (talán), hogy nincs, legalábbis a kísérletek ezt mutatják. Mivel az afrikai méh enyhén kisebb méretű sejteket is épít (4,9 mm az 5,4 hmm helyett). Ennek kettős következménye van. A lárvafejlődés egy nappal előbb befejeződik, s a bábállapot is egy nappal rövidebb, ami két nappal rövidebb szaporodási ciklust eredményez. A méhészek tudják, hogy ez óriási jelentőségű az atka életciklusa szempontjából is, hiszen az atka nem véletlenül keresi a hosszabb ciklusidejű és nagyobb (6mm) herefiasítást. Ez a két nap nyereség önmagában 75%-os atkacsökkentéssel egyenértékű. Ez még nem minden, ehhez hozzájön, hogy az afrikai méhek agresszívan eltávolítják magukról és egymásról az atkát és meg is ölik, tehát az nem tud visszajutni ismét a méhekre. Azt is tudjuk, hogy a rajzás, vagy megosztás magában is hatásosan visszaveti az atkapopulációt, s itt a méhész valósággal ra van kényszerítve a megosztásra (az erős rajzási ösztön miatt), mert különben a méhek maguk intézik el. Mindez összességében hatékony (és abszolút természetes) atkakontrollt eredményez.
Százával támadnak:
Természetesen tudtak a gyilkos méhek közeledéséről, de alábecsülték a probléma nagyságát. A folyamatos újraanyásításban látták a megoldást. A probléma azonban sokkal összetettebb. Először is az afrikai méhet morfológiailag nem lehet megkülönböztetni az európai méhtől, bár valamelyest kisebb méretűek. A gyanútlan méhész csak akkor jön rá, hogy valami nincs rendben, amikor kinyitja a kaptárat és a szórványos, egy-egy szúrás mindegyikére tucatnál is többet kap. A méhek azonnal kitódulnak a kaptárból, és a méhész körül örvénylenek, mint egy kisebb raj. Ha megérzik az első fullánk feromonjának szagát, százával is támadhatnak. Nem elég csak odébb lépni, mert száz méterekre is követhetik az embert. Ha bemegy a méhes-házba, szerszámkamrába, ha van ilyen a közelben, egy óráig is ott várnak a bejáratnál. Csak gumicsizmával, bőrkesztyűvel kiegészített, teljes, többrétegű beöltözés nyújt védelmet. A vérőruházaton a legkisebb rést is megtalálják, mert agresszívan keresik a hozzáférhető helyeket. Meleg égövi országban pedig ez meglehetősen kényelmetlen viselet. Ráadásul vastag kesztyűben az ember könnyen összenyom újabb méheket, ami hatványozottan ront a helyzeten. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy hány dolog van, amit csupasz ujjakkal szeretünk csinálni, a finom manipulálás végett.
Anyát cserélnek:
Panamai vendéglátóm azt mondja, hogy ő három évig próbálkozott újraanyásítással az USA-ból beszerzett méhanyákkal, de az afrikai állomány max 1-2 hónapon belül lecserélte az európai anyát afrikaira. Sokszor ettől rövidebb idő alatt is megtörténik ez. A rajzó afrikai méhek képesek elfoglalni a lakott kaptárat is, megölik az ottani anyát és sajátjukat telepítik a helyére. Csak hetek kérdése és a kaptár afrikaivá válik. Az afrikai méhek sok herét nevelnek (csakúgy mint a vadon élő európai méhek), s a párzó európai anyák is nagy valószínűséggel ezekkel, vagy ezekkel is megtermékenyülnek, így az európai kaptár „magától” is afrikanizálódik. Ez a folyamat elvben megfordítható anyacserével, ha nem cserélnék vissza afrikaira. Ezért a panamai méhészek nagy része felhagyott a méhészkedéssel, vagy mert megunta a folytonos szurkálást, vagy egyszerűen nem volt hová helyezni a kaptárakat, mások veszélyeztetése nélkül. A méhcsaládok kezelésére vonatkozó kérdéseimre Mr. Maloney elmondta, hogy az afrikai méhek nagyon gyakran rajzanak, egy évben többször is. Panamában legkésőbb decemberben meg kell osztani a családokat, mert a főhordás januárban kezdődik és április végéig tart. Érdekesség, hogy rajzás közben az afrikai méhek is szelídebbek (akkor még nincs mit védeniük). Egyébként jól termelnek, sokszor jobban mint a szelíd európaiak, a nedves trópusokon feltétlen termelékenyebbek. A méz elvétele persze csak nehéz védőfelszerelésben lehetséges, feltétlenül messze a kaptáraktól.
Elhagyják a kaptárakat:
A másik lényeges különbség, ha nektárszűke van, az afrikai egyszerűen felkerekedik és otthagyja a kaptárat, ami az európai méhvel alig fordul elő (éhraj formájában lehetséges). Ilyenkor sokkal messzebb vándorolnak (akár több mint 100km-re is), mint normál rajzáskor. Meglepetésemre naivnak vélt kérdésemre azt a választ kaptam, hogy Panamában is kell etetni a méheket az esős időszakban, ami június-augusztusban van. Ilyenkor kevesebb a virág és a méhek a kaptárba szorulnak. Az előbb említett kaptárelhagyás miatt is kell etetni, hogy fiasítás legyen, mert a költözési láz átragad a többi kaptárra is. A fentiek miatt a kaptárakat nem lehet szorosan egymás mellé rakni. Max kettőt, s utána egy bokornak vagy valami elválasztónak kell következnie. Ez gyakran gond a telepítéskor, mert nincs elég hely, meg rontja a munka hatékonyságát is. Muszáj így telepíteni, magyarázza a vendéglátóm, mert amikor kinyitja az ember a kaptárat, már az ötödik-hatodaik is teljes riadót fúj. Egyébként sok és sűrű füstöt kell használni, s az ottani füstölők mérete is nagyobb a szokásosnál. A szubtrópusokon sok a hangya, gazdag a rovarvilág. Kérdésemet Mr. Maloney egy kézlegyintéssel elintézi, hogy az afrikai méhek a többi ellenséggel is agresszívek, a hangyákat sőt az atkákat is eltávolítják. A kis kaptárbogárnak esélye sincs, rendkívül ellenállóak a betegségekkel szemben, elvannak minden kezelés nélkül akármeddig. Az európai háziméh visszaszorulása nincs hatással a beporzásra. Panamában sok természetes beporzó van, meg talán nincs is sokkal kevesebb méh a gyakran rajzó afrikai méhek miatt, melyek többnyire vadon folytatják az életüket. A nagybani méhészetek többnyire citrusültetvényekre vándorolnak, mely a fő fajtaméz errefelé. Nagyon keresett, jó áron lehet exportálni egyedi aromája miatt. Egyébként a változatos flóra miatt többnyire vegyes virágmézek vannak, de rendkívül változatos összetételben. A pozitív dolgokat hallgatva elgondolkodom, hogy ha a gyilkos méh is apis mellifera, akkor miért ennyire más és főleg ennyire agresszív, hogy hatvan év folyamatos visszakereszteződése sem volt elég, hogy egy fikarcnyit is visszaszelídüljön? A választ az evolúcióban kell keresni. Az európai háziméhet az ember a kezdetektől fogva tenyésztésbe akarta fogni, ezért mindig a szelíd családokat tartotta meg és az agresszíveket fojtotta le a méz elvételéhez. Afrikában viszont a méhészkedés az idők kezdete óta a méhek egyszerű kirablásából állt. Ezért mindig a szelíd családok estek először áldozatul, s az agresszívak maradtak meg. Ez a sok ezer éves szelekciós nyomás oly mélyen berögződött a génekbe, hogy a félévszázados kiszelektálás annyi, mint csepp a tengerben, vagyis nem tudta visszafordítani.
Egy nappal előbb kelnek:
A másik „szelídítési” nehézséget az okozza, hogy az afrikai méh egy nappal előbb kikel a bábból. Ez azt jelenti, hogy anyaneveléskor, ha egyetlen pete is afrikai megtermékenyítést kapott, előbb kikelvén megöli a szelídebb (és később kelő) féltestvéreket, biztosítva ezzel az agresszív genetikai vonal dominanciáját. Jogos a kérdés, hogy vajon van-e ennek köze a betegségekkel és parazitákkal való ellenálló képességhez? Jó hír (talán), hogy nincs, legalábbis a kísérletek ezt mutatják. Mivel az afrikai méh enyhén kisebb méretű sejteket is épít (4,9 mm az 5,4 hmm helyett). Ennek kettős következménye van. A lárvafejlődés egy nappal előbb befejeződik, s a bábállapot is egy nappal rövidebb, ami két nappal rövidebb szaporodási ciklust eredményez. A méhészek tudják, hogy ez óriási jelentőségű az atka életciklusa szempontjából is, hiszen az atka nem véletlenül keresi a hosszabb ciklusidejű és nagyobb (6mm) herefiasítást. Ez a két nap nyereség önmagában 75%-os atkacsökkentéssel egyenértékű. Ez még nem minden, ehhez hozzájön, hogy az afrikai méhek agresszívan eltávolítják magukról és egymásról az atkát és meg is ölik, tehát az nem tud visszajutni ismét a méhekre. Azt is tudjuk, hogy a rajzás, vagy megosztás magában is hatásosan visszaveti az atkapopulációt, s itt a méhész valósággal ra van kényszerítve a megosztásra (az erős rajzási ösztön miatt), mert különben a méhek maguk intézik el. Mindez összességében hatékony (és abszolút természetes) atkakontrollt eredményez, nem sok okot hagyva a vegyszeres kezelésnek.
A legnagyobb kérdés
Ez azt jelentené, hogy az ellenálló képességnek több köze lenne a cellamérethez, mint az agresszivitáshoz? A legtöbb méhész tudja, hogy az alap nélkül épített lépek nem uniformok, hanem változó sejtméreteket tartalmaznak. Érdekesség, hogy ezek között van 4,9 mm-es is! Mi lenne ha ilyen műlépet adnánk be az európai méheknek? Ez az amerikai Mr. Dee Lusby próbálta meg először. A méhek először sokat kínlódtak a kis sejtmérettel, ami sok család összeomlásához vezetett. Ez a sok 90% körül mozgott, de a túlélő 10% pár generáció után ugyanazt az ellenálló képességet mutatta, mint az afrikai gyilkos méh, agresszivitás nélkül persze.Végül is az uniform, nagyméretű (5,4 mm) sejt, illetve műlép az ipari méhészkedés találmánya, amely a termelést és a méhész hatékonyságát volt hivatva szolgálni, nem pedig a méhek jólétét. A természetes, szabadon épített lépeken kifejlődő méhek nem egyformák, a változó sejtméreteknek megfelelően, és szezonális ciklikusságot is mutatnak a család igényeinek megfelelően. Az afrikai méhek tudják vajon a választ a CCD-re is? Ez a legnagyobb kérdés! A válasz nem könnyű, de ha a CCD többvektoros probléma, s ebből kivesszük az atkát (vele együtt a vegyszeres kezelést), nincsenek betegségek, következésképpen kisebb a stressz-hatás (amihez pozitívan hozzájárul a kényszerű, kaptárak közötti nagyobb távolság is), akkor a méheknek is ellenállóbbaknak kell lenniük egyéb környezeti behatásokkal szemben. Hogy ez elegendő-e a CDD kivédésére, azt még senki sem tudja. Az előzőekből látszik, hogy az afrikai „gyilkos” méheknek igen figyelemre méltó tulajdonságaik is vannak. Ezzel együtt valószínű, hogy mégsem lesznek az ipari méhészkedés megmentői, mert nem ebben rejlik az igazi titkuk. Ebből kifolyólag nem lesznek a modern, ipari mezőgazdaság kiszolgálói sem. Lehet, hogy az afrikai méhek küldetése nem is ez, hanem, hogy élő példájukkal rávezessenek bennünket, hogy a méhek problémája csak tünete egy sokkal nagyobb problémakörnek, melyben újra kell értékelnünk az intenzív mezőgazdálkodás és egyáltalán az emberiség természethez való viszonyának alapkérdéseit. Csincsa Tibor (Ontario, Kanada)
Hazánkban nincsenek afrikai méhek, de európai méhrajok eltávolítását vállaljuk.
